Lassan telik az idő, még egy hét a tesztelésig. Minden nap a melleimet tapizom, hogy feszülnek-e még, mintha ezen múlna minden.....Igazából fogalmam sincs, hogy mit kellene érezni. Lehet, hogy akik simán teherbe esnek, ők sem éreznek semmit egy jó darabig. De nem tudom. Csak azt, hogy egyre idegesebb vagyok és minden gondolatom ez. Mondják, hogy csak jóra gondoljak, higgyek benne, de ez nagyon nehéz. Ez már a harmadik lombikom és az első kettőnél nagyon hittem, nagyon pozitív voltam, mégsem sikerült. 

Különben meg azt gondolom, hogy erről nem mi döntünk, mármint arról, hogy sikerül-e vagy nem. Hanem valami felsőbb hatalom. Remélem az angyalkáim segítenek most nekem ♥.

Amióta van ez a várakozás, állandóan csak terheseket és babákat látok mindenhol, a tévében, a facebookon, újságokban, az utcákon, mindenhol. Még véletlenül se tudjak elszakadni az állandóan erről gondolkodásról......ja és nem csak egyszer a nap során, hanem legalább kétszer vagy háromszor.......még a Charly, majom a családban című filmben - bevallom, szeretem nézni :-) - is terhes lett a csajszi...Szóval így azért elég nehéz.

Na meg ez a dög meleg.....ha újrakezdhetném, tuti, hogy Ausztriába vagy Skandináviába költöznék. Ott legalább biztos van hó télen...:-). De jó is lenne most egy kis hóesés :-).

Hát akkor belekezdek. Egy átlagos 40-es vagyok, igen, elég unalmasan kezdődik....És az is :-). Legalábbis az utóbbi hetekben ezt érzem. A karrierem tart, ahol tart, nem panaszkodom, férjem is van, kutyám és macskáim. Ja és egy házam. Szeretek olvasni, nézni hülye műsorokat a tévében (ami érdekes módon teljesen kikapcsol) és vakarászni a kutyánkat vagy a cicákat. De kb. ennyi. Tényleg ennyi lenne az egész? Nem.

A lényeget nem mondtam, a harmadik lombiknál tartunk és most van a várakozás két hetének 4. napja. Nem kívánom senkinek...mármint a várakozást.

Nem elég, hogy elmúlt 40, de még gyereke sincs.....Tudom, nem tehetek róla, de mégis elegem van a kérdésekből, a sajnálatból, a tanácsokból.

Minden nap azzal telik, hogy vagy nagyon azt érzem, hogy most sikerül vagy nagyon azt érzem, hogy nem. Állandóan bőgök mindenen (ez a hormonoktól is van amiket kapok), vagy veszekszem a férjemmel -na nem komolyan, de tök feszült vagyok-és a kutyával is kiabálok, pedig ő aztán a megtestesült cukiság.

És mellette ez a dolog a korral....persze, annyi vagy amennyinek érzed magad-mondják és valóban le is tagadhatok egy pár évet-de csak érzem magamon. Ha lehajolok valamiért, csak mint egy vénember tudok kiegyenesedni, pedig egész eddigi életemben mozogtam. De ez csak egy a sok közül. De ezeket ti is tudjátok. Inkább azt nehéz elfogadni, hogy már lehet, kevesebb van hátra, mint amennyi eddig eltelt. Ez a durva...

Na jó, most "kicsit" nehezebb ez az időszak.